“Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak. Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Az “egyéniség”, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, amelyet a halottak hagynak reánk.Emberek, kiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám (nagyanyám) mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamelyik anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit egyik nagyapám gondolt a morvaországi malomban, hetven év előtt.”
Márai Sándor – Egy polgár vallomásai
Márai sorait érvényesnek érzem magam is, ahogy visszagondolok családom távozott tagjaira. A sírkertben meglátogatva földi maradványaikat, megköszöntem, hogy éltek és ilyen sokukról tudomásom van, még ha nem is találkozhattam velük sohasem. Hiszen valahol bennem élnek, és emlékezetemmel éltetem őket. Két sírhely létezése is ennek az emlékezetnek köszönhető. Fura érzés úgy állni egy kis füves terület előtt, fölött, hogy azon már se fejfa, se sírdomb nem található. Csak én tudom, hogy ott nyugszik valaki, aki nem különb és nem kevesebb a többi életnél, akik a sírkert csöndjében nyugszanak. Feledésének oka minden bizonyára az, hogy nem születtek közvetlen leszármazottak, a család többi tagja pedig nem érezte kötelességének gondozni. Én pedig már egy másik ág végén állok. Furcsa érzés ez, szánalom és felelősség az élet iránt, amely egykor érzett, tett, gondolt, félt, szenvedett, boldog volt és megélt sok sok történést: háborúkat, szegénységet, ínséget, fájdalmat. Hiszen tudom, hogy ez az ág uradalmi cselédek leszármazottai, egyszerű emberek voltak, akiknek keményen kellet dolgozniuk mégis jólelkű, jóravaló emberek voltak, akiket szeretett a környezetük és ők is nagyon szerettek. Néhányan Alsóbélatelepen, a Wesselényi utcában laktak. Itt született nagymamám is, így ide gyökeredzett a család ezen ága. Ha elmegyek a még ma is álló ház előtt, szinte látom, ahogy ott jönnek-mennek, tevékenykednek. Pedig mindez csak a képzeletemben él, hála mélyen szeretett szüleim emlékeinek, amiket átadtak, s a mai napig, főleg ilyenkor Halottak napja táján megosztanak velem.
Így Ők még most is itt élnek, bennem, körülöttem. Béke és Áldás életükre és poraikra!
forrás: http://sronika-kepeslap.qwqw.hu