Egyesületi tükör – 2009

TISZTELT TAGTÁRS!

Az Alsóbélatelepi Fürdőegyesület ezzel a kis kiadvánnyal igyekszik kedveskedni Önnek.

Feltételezzük, hogy mindnyájunkat sok szép emlék, és erős érzelmi szálak fűznek nyaralóhelyünkhöz, ezért reméljük, hogy kezdeményezésünk érdeklődésre, sőt tetszésre talál.

Ebben a szerény összeállításban vázoljuk Bélatelep kialakulását, az első telepesek és egyesületük úttörő munkáját, emlékképeket idézünk fel a háború előtti és utáni évekből, végül megkíséreljük bemutatni jelenlegi Egyesületünk tevékenységét. Írásainkban nagyon gyakran fordul elő az a kifejezés, hogy „társasági élet”, vagy „közösségi élet”. Ez nem véletlen. Úgy érezzük, hogy egy településnek nem csupán egymás mellett élő, a másikkal mit sem törődő, egymásnak idegen emberekből kell állnia, hanem valódi közösséget kellene képeznie. Olyat, ahol az emberek ismerik egymást, összejárnak, vagy legalább az utcán, a strandon leállnak egymással beszélgetni, tudnak egymás dolgairól, kicserélik élményeiket, véleményüket – egyszóval érdeklik egymást. Úgy látom, ma olymértékű az elidegenedés, hogy az embereket jobban érdekli az, ami a „Barátok közt” meg az „Életképek” valamelyik szereplőjével történik, mint a saját szomszédjuk a sorsa. Nem hiszem, hogy ez így van jól! Vagy tovább fűzve a gondolatot: egy rendkívül bonyolult és ellentmondásos korban a dolgok megbeszélése helyett mindenki saját maga próbálja kialakítani a világról és az eseményekről a nézeteit, amitől az biztosan teljesen egyoldalú lesz. Sőt, még tovább menve: a fiatalok nem igazán szeretnek Bélatelepen nyaralni, mert unalmasnak találják. Talán nekünk kellene megmutatnunk nekik, hogy az unalom elűzésének a legjobb módja a közösségi élet, és a kultúra a maga kimeríthetetlen gazdagságával. Nem akarok e helyütt filozofálni, de sajnos el kell ismernem, hogy 1991-ben újjáalakult Egyesületünk minden írásban lefektetetett célkitűzése ellenére ezen a területen eléggé sikertelen volt: nem tudtuk igazán ápolni a helyi kultúrát, és képtelenek voltunk igazi közösséget teremteni. Kiadványunk egyik célja, hogy ennek okain és a megoldáson gondolkodjunk.

A másik cél sokkal prózaibb. Az egyesületi törvény értelmében pontos tagnyilvántartást kellene vezetnünk, hiszen csak ennek birtokában lehet megállapítani a közgyűlés határozatképességét, ami minden érvényes döntés előfeltétele. Ezidáig nagyvonalúan kezeltük a dolgot, semmiféle belépési nyilatkozatot nem kértünk, önkényesen azokat tekintettük tagjainknak, aki 2001. óta legalább egyszer tagdíjat fizettek. Szám szerint 224-en vannak ilyenek, ez azonban irreális. A pontos taglétszám ismerete azért is fontos, mert jövőre már feltétlenül vezetőségválasztást kell tartanunk. A jelenlegi vezetés ugyanis 2000. óta van hatályban, ami messze meghaladja az Alapszabályban lefektetett időtartamot. Ezt a füzetet mindenkihez eljuttatjuk, aki 2001. óta egyszer is eljött a közgyűlésre – de természetesen mások is kaphatnak belőle – és mindenkit kérünk, hogy amennyiben igényt tart a tagságra, a legvégén található Nyilatkozatot kitöltve juttassa el a megadott címek egyikére.

Merjük remélni, hogy Bélatelep sorsa mindnyájunk szívügye, ezért kérjük, hogy ne dobja félre Egyesületi Tükrünket, szánjon rá egy félórát, hogy legalább vázlatosan megismerje üdülőhelyünk múltját, azt a múltat, amelyre jelene is épül. Ha pedig Bélatelep jövője is érdekli, akkor erősítse tagságával Egyesületünket.

Tisztelettel, Dr. Jáky Miklós, ABFE elnök.

 TÖRTÉNETI VISSZATEKINTÉS

Nem vállalkozunk e helyütt Fonyód történetének részletes ismertetésére, már csak azért sem, mert erről a témáról részletes tanulmányok jelentek meg, mint például a Csutorás László és Varga István által 2000-ben szerkesztett „A FONYÓDI ÖREG FŰZFÁK…”című kitűnő könyv, mégis úgy

gondoljuk, hogy célszerű a legfontosabb eseményeket időrendi sorrendbe szedni.

1861-ben megépül a Fővárost Zágrábon keresztül Fiuméval összekötő Délivasút. A vonat Balatonboglár után legközelebb csak Balatonszentgyörgyön áll meg. Fonyód gyakorlatilag még nem létezik, csak a hegy déli lejtőjén van egy úgynevezett hegyközség, az is sorvadásnak indul, amikor a 80-as évek elején a filoxia kipusztítja a szőlőket.

A nyolcvanas évektől egyre több tehetős magyar jár Abbáziába tengerparti nyaralásra, de a Balatonon fürdőélet szinte még egyáltalán nincs.

A kilencvenes évek elején dr. Szaplonczay Manó, Somogy-megyei főorvos valósággal beleszeret a Fonyódi-hegyről elétáruló panorámába, és hatalmas szervező munkába kezd. Rábeszéli a környék földbirtokosát gróf Zichy Bélát (a telep későbbi névadóját) a hegyoldal parcellázására, majd jómódú környékbeli emberekből létrehozza a Fonyód-Bélatelepi Fürdőegyesületet. 1894-ben már együtt van az a 29 tagú társaság, akik szerződésileg vállalják, hogy a legrövidebb időn belül villát építenek. És valóban, egy-két éven belül állnak a nyaralók, sőt, az Egyesületnek saját vízvezetéke és strandkabinjai is vannak.

A millennium évében, 1896-ban, ugyancsak Szaplonczay doktor erőfeszítéseinek eredményeképpen itt épül meg Kaposvárt a Délivasúttal összekötő szárnyvonal, amely hatalmas lökést ad a térség, de különösen az állomás körüli Sándor-telep fejlődésének. 1897-ben már áll a Dreschler-szálló (az épület ma is megvan), a kaposváriak tömegesen járnak ide víkendezni.

A fonyódi kikötő 1898-ban létesül (végleges alakját 1906-ban nyeri el), de fő feladata akkor még nem az utasforgalom, hanem a badacsonyi bazaltnak a Délivasúthoz való szállítása. 1905-ben épül fel a Sirály-szálló a hegyoldalban (1963-ban teljesen átépítették a mai formájára.) Fonyód közigazgatóságilag 1906-ig Lengyeltótihoz tartozik

Az I. Világháború alatti megtorpanást követően a közfigyelem hamar a Balaton felé fordul, hiszen az Adria elvesztése után már csak a „Magyar-tenger” maradt a mienk. Rohamos fejlődésnek indul Siófok, Földvár, Lelle, Almádi, Füred, de Fonyód sem marad el tőlük. Igaz, a nagyközségi rangot csak 1928-ban kapja meg, noha akkor még Balatonfenyves is hozzá tartozik.

Az igazi nagy áttörést az 1930-as év hozza meg. Az 1928-ban elhunyt gr. Zichy Béla örökösei felismerik a nagy lehetőséget, és a hegy lábától nyugatra eső szántóföldeket parcellázzák.

1931. április 19-én megalakul a Fonyód-Bélatelepi-Kertváros Egyesület, (1934-től neve Fonyód-Alsóbélatelepi Egyesület), mostani Fürdőegyesületünk jogelődje. Idézünk az Egyesület első elnökének, Reichart Gézának a tagság számára 1935-ben írt tájékoztatójából:

1930 tavaszán Kerékgyártó Miklós és Tamás mérnököket bízták meg a terület parcellázásával. Tervet dolgoztak ki a magyar keresztény középosztály igényeit kielégítő fürdőtelep létesítésére, majd 1930. április havában a Központi Sajtóhivatal útján megkezdték a Bélatelep Kertvárosnak elnevezett nyaralóhely telkeinek az értékesítését. A kukoricával, burgonyával és árpával bevetett földek csak 1930. október 1-től voltak birtokba vehetők. Akkor indult meg a közterületek és az egyes nyaralótelkek fásítása, a strandfürdők kitűzése, és részben a telkek bekerítése is. 1931. tavaszán már megépült az első lakóház: Németh József költőtanító villája. Az adásvételi szerződés egyik kötelező pontja szerint a vevők tartoznak a Bélatelep Kertváros Egyesületbe belépni, mert a közös érdekek képviselete csak ily módon volt elképzelhető.”

(Az Egyesület felépítéséről és tevékenységéről később részletesebben szólunk.)

Felsorolunk még néhány nevezetes dátumot Fonyód és Bélatelep fejlődésében.

  • 1921-ben, Nagyboldogasszony napján mai formájában felszentelik a hegyen a katolikus templomot.
  • 1925-ben felépül az Árvaház, amely most is ugyanazt a feladatot látja el.
  • 1928-ban készül el a régi vasúti őrház helyén Bélatelep-megálló, és a mellette lévő strand a kis mólókkal együtt elnyeri végső formáját.
  • Az 1934-35-ös években Bacsák György irányításával végzett ásatások a hegy keleti lábánál római-
  • kori várat és népvándorlás korabeli cölöpépítményeket tárnak fel.
  • 1936-ban már áll a hegyen a református templom is.
  • 1939-ben megépül a községháza, a mostani önkormányzat épülete.
  • 1940-re készül el, jórészt közadakozásból, a Szt. István-téri kápolna
  • Ugyancsak 1940-ben felavatják a hegyen a ma is modernként ható iskolát.
  • 1946-ban sportpálya létesül a Sípos-hegy mélyedésében.
  • 1989-ben Fonyód városi rangra emelkedik

A helység, amelynek 1890-ben mintegy hétszáz lakója volt (ma sem haladja meg az állandó lakosok száma a hatezret), 1939-re a vendégforgalom tekintetében Siófok és Lelle után a déli part leglátogatottabb üdülőhelyévé vált, sőt, a hetvenes években volt olyan időszak is, amikor egyszerre harminc ezren nyaraltak 11 km hosszú partjai mentén. (JM)

 AHOGY AZ VALAMIKOR RÉGEN VOLT…

Ma már csak a legöregebb bélatelepiek emlékeznek azokra az időkre, amikor a mai fürdőtelep helyén pusztaság, futóhomok és végeláthatatlan kukoricás volt. Az 1930-as években kezdték parcellázni a „háromszögtől” – ahol a mentőállomás van – a Fenyves határáig terjedő területet. Ügynökök járták akkortájt az országot, és helyrajzi térképek alapján ajánlották készpénzre vagy részletre a telkeket. Egy-egy népesebb család vagy baráti kör szinte egy fél utcát megvásárolt, mint például a jelenlegi Magyar Bálint utca egy részét a ceglédi pedagógusok, akik hangulatos, nem hivalkodó, de a korabeli balatoni stílusnak megfelelő nyaralókat építettek ezen a környéken. A hegyen több nagy villa épült, ezek tulajdonosai általában jómódú ügyvédek, gyárosok (pl. Törley Dezső), ismert művészek (pl. Huszka Jenő, Ádám Jenő), vagy állami főtisztviselők (pl. Ripka Ferenc, Budapest főpolgármestere) voltak. Érdemes megemlíteni, hogy Bélatelepen a harmincas évek végéig a gyorsvonat nem állt meg, csak azután, hogy Döre Jenő, a MÁV akkori vezérigazgatója egy hivatalos utazás során erre járva és elbűvölve a hegyről látható panorámától villát vásárolt, és elrendelte, hogy itt ezentúl minden vonatnak meg kell állnia. A mostani kempingen keresztül folyó, elkoszolódott csatornától nyugatra lévő terület családi villákkal viszonylag hamar beépült, így elkerültük a „siófok-szindrómát”, azt, hogy itt is hatalmas szállodákat, szakszervezeti és társasüdülőket építsenek, és ezáltal megszabadultunk az ezzel járó diszkóktól, bóvliárusoktól, a minden négyzet- és köbméterre jutó halsütő szagtól. A telep megtartotta eredeti villanegyed jellegét.

Azokban a háború előtti években Bélatelepen a nyaralási idény nem a csillagászati évszaknak megfelelő időben köszöntött be, hanem az első, majd a folyamatosan érkező gyermekes, nagymamás családok érkezése jelentette a szezon kezdetét, ami általában június elejével, az iskolai szünet kezdetével esett egybe. Elengedhetetlen, szinte kötelező volt az érkezés után a szomszédoknál, a jó barátoknál, ismerősöknél mielőbb levizitelni, valahogy így: „Csókollak drágám, hát megint öregebbek lettünk egy évvel, de jó, hogy újra látlak…” – s nagy ováció közepette egymás nyakába borultak a nagyik, volt kézcsók, puszi, kinek mi járt. A gyerkőcök pedig rögvest klottgatyába bújtak, hogy azt három hónapon át le se vessék. A kör-vizit a nyár végén, augusztus 20-a után megismétlődött: „Hát csókollak drágám, ez a nyár is elmúlt, jövőre találkozunk…” Kiterjedt, bensőséges társadalmi élet folyt itt a telepen, mindenki mindenkit ismert, évtizedekre szóló barátságok szövődtek. A sekély, meleg vízben naphosszat lehetett pletyózni, közben a hancúrozó gyerekek csínytevéseiről beszélni, netán „szerényen” felhozni, hogy az unoka idén is kitűnő bizonyítványt kapott. Az un. 1. számú strand nevezetessége volt egy hatalmas nyárfát övező körpad, a „pletykapad”. Nos, itt mindenről, mindenkiről kimerítő információkat lehetett szerezni, többek között arról a snájdig katonatisztről is, aki előző éjjel a Bors-csárdában olyan jó hangulatba itta magát, hogy felmászott a fára, s „cúgos” cipőjébe töltött pezsgőből kortyolgatott, miközben kukorékolt. A csárda amúgy nevezetes hely volt, itt húzta éveken át Pipi Jóska, a híres

ceglédi cigányprímás hajnalig (néha másnap délelőttig), s minden év augusztus 20-án itt tartották meg a „101 magyar nóta estet”. Az asztalokat családok vagy baráti társaságok ülték körül, a banda pedig egymás után 101 magyar nóta részletet játszott, s az a csapat, amelyik a legtöbb nóta címét tudta felírni, annyi üveg pezsgőt kapott Bors bácsitól, ahány tagú volt a társaság. Aranyos, kedves ember volt a kisöreg. A csárda törzsvendégeinek állandó asztalán egy kis füzet volt, abba kellett saját kezűleg beírni az aznapi fogyasztást. A gyerekek napközben is berohantak egy-egy málnaszörpre, ami miatt a szülők néha ugyancsak meglepődtek, amikor a hó végén elszámolásra került sor. Előfordult, hogy valaki adós maradt a szezon végén, ám Bors Jani bácsi csak legyintett: sebaj, majd jövőre elszámoljuk. A csárdához tartozó nevezetesség volt az a kiszáradt fa, amelynek tetején, három ág közé épített fészekben gólyák költöttek – ahány autós arra járt, az mind lefényképezte.

Szinte minden reggel a környékbeli parasztasszonyok ébresztettek, ízes somogyi tájszólással kínálva, kiabálva portékájukat: „tájfölt, túrót, váját, csirkét, tojast tessék!” Az asszonyok jellegzetes módon a fejükön, kerek kosárban hordták a valóban finom házi készítésű tejtermékeket – a tehéntúró enyhén megcukrozva, esetleg beleütve egy nyers tojás sárgáját, felséges csemege volt. Buzsákról és a távolabbi falvakból szekereken hozták a friss gyümölcsöt, volt nyár, amikor két kiló görögdinnyét kínáltak egy fillérért. Sokáig nélkülöztük a civilizáció vívmányait: a telepen nem volt vezetékes víz, a Kossuth és Széchenyi tér kerekes kútjaiból hordtuk az ivóvizet, amely vastartalma miatt barnára festette az edényeket. A mosdóvízzel igencsak spóroltak a gyerekek, s ha lehetett elbliccelték az esti mosdást, inkább retkes térddel feküdtek ágyba. Értelemszerűen nem volt angol WC sem, csak amolyan „pottyantós”. Hosszú ideig nélkülöztük a villanyvilágítást, petróleumlámpák mellett capitaliztunk, és közben vakaróztunk a szúnyogok miatt. Ismeretlen volt a hűtőszekrény is, a kertben lévő kútban hűtöttük a dinnyét, amelynek vize ezen kívül csak locsolásra volt alkalmas.

A partot régen hatalmas kövek védték a tó erodeáló hatásától, amíg körbe nem betonozták. A víz kristálytiszta volt, nem mérgezték a tóba ömlő patakok és a Zala, a sűrű nádasok madarak, teknősbékák természetes élő- és költőhelye volt, a bársonyos fövenyben kagylók araszoltak, a halászok hálójában nem volt ritka a rák, a part melletti kövek között piócák, siklók leltek búvóhelyre. Fogas, süllő, ponty, harcsa, csuka, keszeg, sügér bőven voltak a tóban, (az angolnákat később telepítették), de a gyerekek nagy örömére még színpompás naphalak is akadtak a pecabotra. A berekben elegánsan lépkedve kutattak a gólyák békák után, amelyek esténként éktelen brekegő koncertbe kezdtek, a fűben Szent János-bogarak lámpásai tették hangulatossá a tücsökzenét. A srácok kedvenc szórakozása (szórakozása?) volt az ürgeöntés, amely minden esetben happy-enddel végződött, vagyis az ürge szabadulásával.

Teljesen ismeretlen fogalom volt a „Zimmer frei”, csak a villa-tulajdonosok, és esetleg meghívott ismerőseik nyaraltak Bélatelepen, s ezért szoros és tartós baráti, családi kapcsolatok szövődtek. Nem egy esetről tudunk, hogy a helybeli diákszerelemből házasság lett, akiknek gyermekei, unokái viszik tovább – úgy ahogy – a bélatelepi szellemiséget. Az a közösségi, társadalmi élet, amely az akkori fiatalságra jellemző volt fürdőtelepünkön, példaértékű. Feledhetetlen három hónapot töltött itt minden generáció. A felnőttek összejártak, a férfiak szívesen kártyáztak, tarokkoztak, ultiztak, alsóztak, bridzseztek, az asszonyoknak főleg a családi események és a konyha adtak témát, a fiatalok pedig éltek-haltak a sportért. Azokban az időkben nagyon ritka volt az „egyke”, népes gyereksereg nyaralt „Béláson”, és az unalom ismeretlen fogalom volt. A kisebbek a bújócskát, az ipi-apacsot, vagy az „Amerikából jöttem” kezdetű társasjátékokat csak az étkezés idejére hagyták abba. Nagyszerű dolog volt: a játék mellett közösségi életre nevelt, ami ma a TV bámulása idején elképzelhetetlen. Bélatelep vasútállomása – elfogultság nélkül állíthatjuk, hogy a legszebb a Balaton mindkét partján – ugyancsak ideális színtere volt a társadalmi életnek. A hét végén a családok apraja-nagyja kivonult ide, várták a vonatot (amelyet még a legendás 424-es húzott), hogy fogadják az érkező családfőt.

A kiserdőben, a mai kemping helyén évről-évre egy budapesti cserkészcsapat táborozott. Hetente kétszer nyilvános tábortüzet gyújtottak, s nívós műsorral szórakoztatták a nyaralókat. Volt szavalat, próza, ének, zene, tánc, móka (huncut viccekkel fűszerezve), s a díszlet, a lobogó tűz fényében hajladozó nyárfák, a csillagos ég romantikus színpadképet varázsoltak az éjszakába nyúló szórakozáshoz. Augusztus 20-án, Szent Istvánkor „örömtüzek” gyúltak a Balaton partján körbe-körbe. A strandról néztük a Badacsony tetején, a szigligeti romoknál, Révfülöpön és a még távolabbi helyeken égő hatalmas máglyákat, amelyek látványa felért egy mai tűzijátékkal, és megilletődve hallgattuk a tárogatón felhangzó dallamokat: „Krasznahorka büszke vára….”

A Kossuth-téren álló, közadakozásból épült kis irodaházban alakult meg az első Alsóbélatelepi Fürdőegyesület, hogy képviselje a nyaralók érdekeit, építse-szépítse a telepet. Észrevételeit az akkori önkormányzat maximális mértékben figyelembe vette. Eleinte a legtöbben az un. 1. számú strandra jártak, ahol kabinok is álltak, és ahol leginkább rendezettek voltak a viszonyok. A jobboldalon lévő nagy homokos részen a gyerekek minden évben egy hatalmas „terepasztalt” építettek nedves homokból. Voltak benne házak, fákkal szegélyezett utak, hidak, alagutak, még vasút is – mindez a homokon kívül is csak természetes anyagokból, ágakból, nádból, levelekből, kagylókból – s láss csodát, a terepasztalt senki sem rombolta le, minden bélatelepi a magáénak érezte, és ezért néha hetekig fenn maradt, amíg egy nagy eső el nem mosta. Már csak kevesen emlékeznek azokra az időkre, amikor még a strandon annyi kagyló, kecskeköröm volt, hogy gyakran felhasították a fürdőzők lábait, ezért a szülők kagylószedési versenyt rendeztek. A gyerekek kosarakba gyűjtötték a vízből kiszedett kagylókat, amelyeket azután a parton lemértek, és a győztesek jutalomként akár több kiló csokoládét is hazavihettek.

ABUE – Alsóbélatelepi Úszó Egyesület, ez volt a neve a nagyobb fiúk által alapított nyári egyesületnek, amelynek úszó- és vízipóló csapata a déli parton Balatonlellétől – Berényig verhetetlennek bizonyult. A házilag gyártott kapukat csónakokkal vontatták be a mély vízbe, ahol lehorgonyozták. Itt folytak az edzések, a mérkőzések pedig gyakran a fonyódi kikötőben. A harmincas évek végén Bélatelepen nyaralt Dr. Alexits György professzor, matematikus, az ifjúság nagy barátja (ő vezette az 1948-as londoni olimpián sport-államtitkárként a magyar csapatot), s neki köszönhetően olyan sportélet volt telepünkön, amelynek híre messze eljutott. Lexi bácsi kezdeményezésére és szervezésében megindultak a „Bélatelepi Olimpiai Játékok”, amely több mint száz fiatalt – hattól tizennyolc évesig – szólított „arénába”. Az aréna az 1. számú strand volt, amelynek főútvonalán vonultak be a résztvevő országok sportolói, az út két oldalán ülő, álló szülők és érdeklődők nagy tapsa közepette. A fiatalok nemzetekbe szerveződtek, és minden ország csapata formaruhát viselt: a svédek lehettek vagy tízen-tizenketten hófehérben, mellükön a svéd zászlóval, az olaszok négyen voltak, ők jellemzően a déliekre, színes, csíkos pizsamát öltöttek, az amerikaiak természetesen a csillagos-sávos lobogó alatt vonultak, a németek pedig fehérben, sötétkék mellényükön a horogkereszttel, s a menet végén a népviseletbe öltözött népes magyar csapat következett. Egy hétig folytak a küzdelmek a különböző versenyszámokban. A sportok királynője természetesen az atlétika volt: futás különböző távokon, ugró- és dobószámok, de volt akadályverseny is, a strand egyik lépcsőjén kellett a vízbe rohanni, majd néhány rögzített pad alatt átbújni, vagy fölötte átugrani, és a másik lépcsőn ki, futás a célig. Csapatversenyek nem voltak, de például fejelésben párosban is összemérték erejüket a versenyzők, kemény küzdelmet vívtak a birkózók a homokban, a vízben pedig az evezős és úszóversenyek (bolyától bolyáig) folytak. Érdekessége volt az olimpiának, hogy a különböző korosztályok összemérhették tudásukat, ugyanis Lexi bácsi, lévén matematikus, kidolgozott egy táblázatot, hogy kinek-kinek a korához képest milyen teljesítményt kell elérnie. Így előfordult, hogy akár egy tíz éves kisfiú vagy kislány megelőzött egy kamaszt, azaz a dobogón magasabb helyre állhatott. A díjátadó ceremónián egy szülő nyújtotta át az érmeket, melyeket Lexi bácsi erre az alkalomra a saját költségén készíttetett. Sajnos, a kiváló matematikus nagy bánatunkra idővel elmaradt, így abbamaradtak a bélatelepi olimpiai játékok, akárcsak a háború miatt az igaziak. Több nyarat töltött itt Toldi Géza, a Ferencváros legendáshírű csatára, aki gyakran beszállt a bokáig érő homokos pályán a strandfociba, s „közreműködésével” minden nyáron szétrúgtuk a jobb 1-es kabint, ez volt ugyanis az egyik kapu. A tulajdonos mindezt nagy élvezettel nézte, és tudomásul vette, lévén vérbeli Fradi drukker.

Bélatelepnek mindég voltak ismert, köztiszteletben álló őslakói, nyaralóvendégei, akik nagy népszerűségnek örvendtek, mint például a már említett jóságos Bors bácsi, vagy Morvai Kálmán rajztanár, aki a maga építette nádtetős parasztházában készítette el a Balaton talán leggyorsabb csónakját. Ez egy zárt testű, gurulóüléses csónak volt, amellyel a Fonyód és Badacsony között közlekedő hajókat, a Helkát és a Kelént simán verte. Vörös úr volt a telep hitelre is kiszolgáló fűszerese, akinek még a haja is vörös volt. Vajon véletlen-e, hogy ma a Piros ABC van a bolt helyén? Haláláig itt töltötte a nyarakat kedvenc diófája alatt Szentiványi Lajos Kossuth-díjas festőművész, mégis a legbüszkébbek Bacsák Gyuri bácsira vagyunk, akire mindazok, akik ismerték, tisztelettel emlékeznek. Gyuri bácsi polgári foglalkozására nézve az Esterházy birtokok jószágkormányzója volt, nem mellékesen amatőr csillagász, és a jégkorszakok periodikus változásának világhírű kutatója, aki part menti villájában dolgozta ki korszakos tanulmányait, amelyre az egész világon felfigyeltek. A múlt század hatvanas éveiben Budapesten, egy nemzetközi konferencián több mint negyven ország kutatói tanácskoztak, ám egy kérdésben feloldhatatlan vita alakult ki, amelynek során egy francia tudós szót kért: „Uraim, nem értem! Miért vitatkozunk erről, hiszen ezt a dolgot Bacsák György már régen bebizonyította, kérjük meg őt, mondja el a véleményét”. A tudósok körülnéztek, ám Bacsák nem volt jelen, ugyanis politikai okokból (Esterházy kapcsolat) nem hívták meg a tanácskozásra. Mellőzése a rendszer szégyene, kiáltották többen, mire Kádár utasítására még aznap kocsit küldtek Bacsák Györgyért Bélatelepre, aki másnap vastaps kíséretében megtartotta előadását, és eldöntötte a vitás kérdést. Gyuri bácsit az eset után a Magyar Tudományos Akadémia doktorává választották, és még nyugdíjat is kapott, később pedig utcát neveztek el a három hónap híján száz évet megélt tudósról. Gyuri bácsi mellesleg nagyon sokoldalú ember volt, hangulatos tájképeket festett, kedvét lelte az asztalos munkában, a maga építette vitorlással hajózott nap-mint nap, sportosan élt. Egyik télen csaknem tragédia történt: fakutyázás közben későn vette észre a rianást, s félig a jeges vízbe csúszva kellett várnia a partról érkező segítséget, de nem adta fel kedvenc télisportját. E sorok írója egyszer télvíz idején meglátogatta az akkor már igencsak kilencven felé közeledő idős embert, aki így üdvözölte a jövevényt: „De jó, hogy jöttél, délelőtt már átmentem Badacsonyba (fakutyával). De tudod, az én koromban a második fordulóra szívesebben megyek, ha valaki jön velem.” Mondanom sem kell, hogy volt második forduló.

Bélatelep – sokan állítják – a Balaton egyik legszebb települése, innen nézve pompás látványt nyújt a Badacsony, a Szigliget és a távolabbi hegyek, míg a túlsó oldalon nyaralóknak meg kell elégedniük a déli part síkságából kiemelkedő dombbal, a fonyódi Sípos- és Várheggyel. A hegyről elénk táruló panoráma megragad minden idelátogatót, és ezért, no meg a nyugalomért, és a fürdésre alkalmas sekélyvizű strandokért vissza-visszatérnek. Akik meg rendszeresen itt töltik a nyaraikat, végképp nem tudnak elszakadni tőle, jóllehet sok minden megváltozott az idők folyamán, és nem mindég előnyére. Vajon visszajön-e még az az idő, amiért megszerettük Bélatelepet?

Szilvásy György

 AHOGYAN AZ NEM IS OLYAN RÉGEN VOLT

Az előzőekben leírtak a két világháború közötti évekről szólnak, az én emlékeim már a II. Világháború utáni időkből származnak. Az ötvenes évek első felében a megérkezés után három napon belül jelentkezni kellett a fonyódi rendőrségen, és ideiglenes bejelentőt kellett kitölteni. A nyaralás végén pedig kötelező volt a kijelentkezés. Az egyébként meglehetősen nyomasztó légkör ellenére mi, gyerekek éltük a magunk vidám életét. Manapság gyakran halljuk, hogy akkor mennyivel kevesebb szórakozási lehetősége volt a fiataloknak. Dehogyis volt kevesebb, és ami volt, az is sokkal emberközpontúbb volt. Természetesen, ha az interneten való böngészést, a TV bámulását, meg a discóban való rángatózást és csápolást tekintjük a szórakozás csúcsának, akkor valóban szegényesebb volt az akkori választék. Mi elképzelhetetlennek tartottuk, hogy otthon ücsörögjünk. A reggeli után sajnos még nem rohanhattunk a strandra, előbb el kellett végezni az otthoni házimunkákat, például boltba kellett menni, természetesen nem autóval, hanem biciklivel, vízvezeték még nem volt, ezért naponta háromszor kellett nagy kannában hazacipelnem az ivó- és főzővizet a Széchenyi-téri artézi kútról, na meg fűnyíró gép sem létezett, azért gyomlálni és sarlózni is kellett. De amint lehetett, máris a strandon voltunk, ahol – akkor még sok gyerek volt – az egész napot együtt töltöttük. Fiúk, lányok vegyesen. Mi közösségben voltunk, nem kettesével, amint az most szokás. Óh, azok a jókedvű hülyéskedések, viháncolások, közös nagy fürdések, vízi csaták,

labdázások – de jó rájuk visszagondolni. Délelőttönként nagy fejelőmeccseket rendeztünk, de a csúcsot – legalábbis számomra – a délutáni focizások jelentették. Minden nap úgy fél öt felé kezdtünk játszani, és rúgtuk a labdát sötétedésig. Küzdöttünk teljes erővel, presztízskérdés volt a győzelem, noha semmi sem járt érte – ha a mai profi labdarúgók olyan lelkesedéssel hajtanának, mint mi akkor, nem lenne baj a magyar futballal. Csak sötétedéskor hagytuk abba, azután kitikkadva, egészségesen kifáradva berohantunk a vízbe, és úgy éreztük, hogy a Balaton gyógyvízként hat összerugdosott sípcsontunkra. Mi voltunk az utolsó generáció, akik még harminc évesen is naponta játszottunk, azóta én focimeccset a strandon nem láttam.

A napnak azonban ezzel még nem volt vége. Este is igényeltük egymás társaságát. Gyerekként az árokparton ülve hallgattuk a Bors-csárdából szálló zenét, a későbbi években már magunk is beültünk és egy málnaszörp, majd még később egy pohár sör mellett táncoltunk. Más volt akkor a tánc, mint korunkban: akkor a zene még nem harsogott túl mindent, akkor tánc közben még lehetett beszélgetni, sőt illett, mi több, kellett is, ha az ember nem akarta, hogy műveletlen maflának tartsák. Lehet, hogy ma már kinevetnénk magunk is azokat a nagyon „bölcsnek”, vagy éppen „szellemesnek” vélt szövegeket, amelyeket akkor nyomtunk, de legalább mozgattuk az agyunkat, erőltettük a fantáziánkat. Egyébként is, három generáció ült együtt a Bors-csárdában, ami ma elképzelhetetlen. Mi még meghallgattuk az idősebbek elbeszéléseit, történeteit, ismereteinket nem a TV-ből merítettük, akkor még nem annak a tudása jelentette a műveltséget, hogy ki a „Tankcsapda” frontembere, és dobta-e már Majka Vivient….

Rossz idő esetén lehetett gombfocizni (világbajnokságnak neveztük), esténként pedig kártyázni. Hatalmas ulticsaták zajlottak tízfilléres alapon, és egyszer huszonegyesben elveszítettem a teljes 10 Ft zsebpénzemet. Később már bridzseztünk, de nem számítógépen, mint mostanság sokan. (Egy ismerősöm mesélte, hogy az unokája az egész vakációt végigfocizta – számítógépes programon, a szobában ülve.) Vagy lehetett olvasni: a Kossuth-téren lakó László-néniéknek egy ládára való „sárgafedelű” ponyvaregényük volt. Ha esett az eső, naponta kettőt is kiolvastam.

Mi még nem peremfutó orsóval, és víz alatti kamerával mentünk horgászni, hanem mogyorófa bottal, sőt volt úgy, hogy félméteres zsineggel a kezünkben álltunk mozdulatlanul a nádas szélén, és vártuk a sügér kapását, amely perceken belül mindég be is következett. Mi még Balaton körüli biciklitúrákat tettünk, és éjjel szalmakazlakban aludtunk. Amikor a fonyódi kertmoziba mentünk, nem kérhettük el apánktól a kocsit, mert senkinek sem volt autója, hanem kerékpáron hajtottunk be, és a lányok a vázon ültek. A film után a „Rianás”-ban vettünk tölcséres fagylaltot (50 fillér per gombóc) és limonádét ittunk hozzá. Sokkal több romantika volt az akkori időkben, mint a maiban, annak ellenére, hogy külföldi nyaralásra nem is gondolhattunk. Helyette volt közösség, volt társaság. Ha visszagondolok azokra a közös éneklésekre a tábortűz mellett, távoli fényük ma is melegséggel tölt el. A legszomorúbb dolog az volt, hogy amikor dolgozni kezdtünk, a két hónapos vakáció hirtelen két hétre zsugorodott.

Azután a hatvanas-hetvenes években, amikor már sokkal felszabadultabb volt a légkör, előtört mindenkiben az elfojtott vágy a közösségi élet után. Televízió még nem igen volt, ezért az emberek összejártak. Ha meleg nyári estén végigsétáltunk a telepen, mindenütt nyüzsgő, jövő-menő fiatalokba ütköztünk, és minden kertből a társasági együttlét hangjai, vidám beszélgetés, nevetés, pohárcsengés zaja szűrődött ki – vagy legalább egy hangos „piros rebetli” bemondás csattant. (Manapság a legszebb nyári estéken úgy tíz óra körül már teljesen kihaltak az utcák és a kertek, csak a házak ablakaiban villódzik a kékes fény – bárki meggyőződhet róla.) Fenn a hegyoldalban a szórakozóhelyek – a Sirály, a Panoráma, lenn pedig a Delta – zsúfolásig voltak, tanácsos volt időben odamenni, hogy helyet lehessen kapni, a táncplaccon meg valóságos könyökcsaták folytak. A Campingre már június végén kiírták, hogy megtelt, strandján szinte nem volt hely leteríteni a gyékényt a napozáshoz, és a fürdőzők naponta több liter napolajat hordtak a vízbe. Tény, hogy akkor mindenki eljuthatott a Balatonhoz, az újságok szerint volt olyan hétvége, amikor több mint egy millió ember pihent (?) a strandokon. A szakszervezeti üdülők még októberben is tele voltak, és noha fürödni már nem lehetett, naponta rendezték a szüreti mulatságokat. A Badacsonyból visszatérő utolsó hajó még nem ért a Tó közepére, már lehetett hallani a parton is a vidám nótázást: „A lábamon alig-alig állok…”

Ne higgye senki, hogy pusztán a fiatalság utáni nosztalgia íratta velem ezeket a sorokat, vagy pláne egy olyan kor iránti lelkesedés, amelynek meg voltak a maga árnyoldalai, de igazán nem értem, hogy miért kell annak is megváltoznia, ami szép és jó volt. Márpedig az ember társas lény, a közösségi élet utáni igénye természetes énjéből következik, annak hiánya lelkileg, szellemileg szegényebbé tesz.

Jáky Miklós

A FÜRDŐEGYESÜLETEK HŐSKORA.

A XIX. század közepén csak két említésre méltó hely volt a Balaton partján: Keszthely és Füred. Azokban az időben még a helyi lakósok, és a halászok sem mentek bele a vízbe. Az első fürdővendégek csak az 1880-as évektől jelentek meg, és ezzel párhuzamosan egymás után alakultak a fürdőegyesületek, amelyek döntő szerepet játszottak a Balaton-kultúra fellendítésében, és általában véve a tó partvidékének rohamos fejlődésében. Felbecsülhetetlen az a hatalmas szervező tevékenység, amit a még csak alig gyerekcipőben járó egyesületek végeztek. Kialakították a közterületeket, intézték azok fásítását és parkosítását, létrehozták a strandokat, a partvédelmet, szervezték a közellátást, és természetesen képviselték a tagok érdekeit. Elsődleges céljuk az volt, hogy az üdülés feltételeit minden téren a legmesszebbmenőkig biztosítsák, és ennek érdekében gyakran mindenkire kötelező helyi előírásokat alkottak. Ez természetes is, hiszen akkor még nem létezett az a törvényi, rendeleti, vagy éppen szokásjogi háttér, amely mostanra már kialakult. Akkor fogalmazták meg például – természetesen a kor erkölcsi felfogásának megfelelően – azokat a fürdési normákat, amelyek a mai „monokinis” korban kissé groteszkül hatnak. A férfiak térdig érő, ujjas fürdőtrikóban, a nők nyakban és bokában szorosan záró, fekete klottból készült fürdőruhában, vászoncipőben, kalappal a fejükön mentek a vízbe, és a kabinokat úgy építették, hogy a parton még így se találkozhasson egymással a két nem. A bélatelepi régi társaskabin cölöpökön álló U-alakú deszkaépület volt, part felöli oldalán a hölgyek, kifelé a férfiak fülkéi voltak. Már az is nagy engedmény volt, hogy a vízben összetalálkozhattak.

Váradi Gyula tanár, „Fonyód és fürdőegyesületei” című igen alapos tanulmányában beszámol arról, hogy 1944-el bezárólag a Balaton partján összesen 58 fürdőegyesületet alapítottak, (ebből 24-et Somogyban), és Fonyód a maga hat fürdőegyesületével az élen járt. A múlt teljesítményei előtt tisztelgünk, ha röviden felsoroljuk ezeket.(zárójelben megadjuk az 1939-es taglétszámot.)

  1. Fonyód-.Bélatelepi Fürdőegyesület. Ez volt a még Szaplonczay által 1894-ben alapított társulás, amelyet azonban csak 1933-ban jegyeztek be egyesületként. (29)
  2. Fonyód-Sándortelepi Fürdőegyesület, alapítva 1913. (139)
  3. Fonyódszéplaki Fürdőegyesület, alapítva 1929. (38) Az Alsóbélatelep vasúti megálló körüli részt nevezték az ötvenes évekig Fonyódszéplaknak, amely elnevezés később megszűnt.
  4. 1931. április19-én alakult meg a Fonyód-Bélatelepi-Kertváros Egyesület, amely 1934-ben nevét Fonyód-Alsóbélatelepi Egyesületre változtatta. (393)
  5. Fonyódligeti Fürdőegyesület, 1932. (179)
  6. Fonyód Községi Fürdőegyesület, 1932. (30)

Azokban az időkben az egyesületeknek sokkal nagyobb közigazgatási szerepük volt. Az ügyeket az üdülőhelyi bizottságok intézték, amelynek tagjai voltak a törvényhatóságon kívül a fürdőegyesületek is, ahol pedig nem léteztek, ott a villatulajdonosok és a vendéglősök (!) küldöttei. Ennek megfelelően az egyesületek a mainál sokkal szervezettebbek voltak. Reichart Géza a Fonyód-Alsóbélatelepi Egyesület elnöke már említett ismertetőjében – amelyre ezen írás során elsősorban támaszkodunk – részletesen bemutatja az egyesület felépítését, jogkörét, működését. Az elnök, két alelnök, két ügyész, főtitkár, titkár, pénztáros, ellenőr, gondnok mellett 30 tagú választmány működött (bár az igazat megvallva, nehéz elképzelni, hogy egy ilyen létszámú testület hatékonyan tudott volna funkcionálni.)

„Az egyesület tulajdonát képezik a strandfürdők, nem különben egyes közcélokra fenntartott területek. Ebben a törzsvagyonban részesek az összes törzstagok, vagyis mindazok, akik a parcellázott területből származó telket birtokolnak. A törzstagok részére az adás-vételi szerződések a strandokon kabinfelállítási és fürdési jogot biztosítanak. Az alapszabály 10. paragrafusa értelmében ingatlan eladása csakis egyesületi tag részére történhet, az ingatlantulajdonos tehát csak oly vevőnek adhatja el ingatlanát, aki az adás-vételi ügylet létrejötte előtt az egyesület tagjává felvétetett.” – olvashatjuk az ismertetőben. A strandokat csak a folyó évre érvényesített igazolvánnyal rendelkező törzstagok és vendégeik használhatták ingyenesen. Az egyesület gondoskodott a közterületeken kipusztult fák pótlásáról, és a virágágyak öntözéséről. A közbiztonság növelése érdekében a csendőrség felügyelete alá tartozó telepőrt alkalmaztak. Meglepő, hogy mindennemű építéskor vagy átépítéskor (még a szerszámoskamrák esetében is) milyen részletekbe menő, szigorú előírásokat kellett betartani. A Kossuth-téren álló kis irodában ült a hivatalos idő alatt Gulyás Frigyes gondnok (Gulyás bácsira még emlékszem), aki minden ügyben intézkedett, olyannyira, hogy házak vagy szobák kiadása is csak rajta keresztül történhetett. Határozat szerint: „csak hatóságilag egészségi szempontból kifogástalannak talált szobák adhatók ki.” Az egyesület fenntartása természetesen költségekkel is járt, amit az általában havi 2 pengő tagdíjból, és az egész idényre szóló 10 pengő üdülőhelyi díjból fedeztek..

Számos egyéb érdekességet tartalmaz Reichart Géza tájékoztatója, amelyet melegen ajánlunk mindenkinek olvasásra. Megtudhatjuk belőle például, hogy tüzelőanyag Zichy Béla tőzegtelepén kapható mázsánként 1,5 pengő árban. Az egyhetes horgászás 11 pengőbe került, ráadásul csak napkeltétől napnyugtáig lehetett kiülni a partra, akkor is csupán egyetlen bottal. Arról is információt nyerünk, hogy a fonyódi halásztelepen a fogas kilójáért 3,8 P-t, a pontyért 1,6 P-t, viszont a keszegért csupán 26 fillért kellett fizetni.

Említést érdemel még, hogy 1937-ben a fürdőegyesületektől függetlenül megalakult a Fonyódi Társaskör, amely célul tűzte ki a „művelődés előmozdítását, társas szórakozások, felolvasások, zeneestélyek, műkedvelő előadások, teadélutánok, táncvigalmak szervezését.”

A politikai változások következtében a negyvenes évek végére az összes fürdőegyesület feloszlott vagy elhalt, amint az egész országban is megszűnt az egyesületi élet.

(JM)

AZ ALSÓBÉLATELEPI FÜRDŐEGYESÜLET TEVÉKENYSÉGE

Amikor a „rendszerváltás” után újra lehetőség nyílott egyesületi élet folytatására, voltak olyanok, akik még élénken emlékeztek a régi hagyományokra, és akiket a múlt emlékei tettekre sarkalltak. 1991. augusztus 19-i dátummal Szilvásy György kezdeményezésére, – akit ugyanakkor az egyesület elnökének választottak, – feljegyzést juttattak el Fonyód város Önkormányzati Testületéhez, amelyben bejelentették, hogy: „Alsóbélatelep lakosai és üdülőtulajdonosai, – több mint százhúsz személy – az 1931-ben megalakult Alsóbélatelepi Fürdőegyesület folytatólagos működését kinyilvánították. Egyesületünk a korábban működött szervezet jogutódjának tekinti magát.” Az ugyanaznap jóváhagyott Alapszabály az egyesület célját a következőkben jelöli meg: „Alsóbélatelep polgárainak, az üdülőtulajdonosok és a településünket látogatók összefogása a környezet, a település védelme és fejlesztése céljából, az itt élők és az üdülők érdekképviselete minden lehetséges fórumon. Feladatának tekinti a helyi kulturális, sport és szórakozási lehetőségek fejlesztésén túl a telep pihenő-üdülő jellegének, nyugalmának és rendjének a megőrzését. Az Egyesület együtt kíván működni az Önkormányzattal és más egyéb szervekkel, amelyek hasonló célokat tűztek maguk elé.” Az Alapszabály leszögezi, hogy „az Egyesület az egyesületi törvény alapján létrejött önálló jogi személy, amely az állami szervektől és politikai pártoktól függetlenül fejti ki tevékenységét”, majd a továbbiakban hangsúlyozza, hogy „céljai elérése érdekében szervező tevékenységet fejt ki és véleményt nyilvánít. Az Egyesület támogatja a helyi Önkormányzat tevékenységét, munkájában segíti azt, és segítségét kérheti.”

A Somogy Megyei Bíróság 1991. október 30-án az Alsóbélatelepi Fürdőegyesületet 905. sorszám alatt nyilvántartásba vette.

A vezetőség a megalakulást követően megfogalmazta az Egyesület rövid távú programját (amely sajnos jelenleg is aktuális). Ennek legfőbb célkitűzése volt olyan együttműködés kialakítása az Önkormányzattal, amelynek szellemében mindennemű, minket is érintő lényeges beavatkozás és változtatás az Egyesülettel történő egyeztetés alapján történjen. A programban többek között az is olvasható, hogy: „ki kell dolgozni a telep rendezési tervét”, „fásítási programot kell beindítani”, „egész éven át üzemelő élelmiszerboltra van szükség”, lényeges lenne „a közbiztonság fokozása téli telepőr szolgálat megszervezésével.” Ezzel szemben a dolgok tényleges alakulását az 1994-es közgyűlés jegyzőkönyve tükrözi, amelyben a következők állnak: „az elnök beszámolójában elmondta, hogy az Önkormányzattal nem alakult ki igazán jó kapcsolat. Három évvel ezelőtt átadtuk a Polgármesteri Hivatalnak kívánságainkat és javaslatainkat, de azokat nem vették figyelembe.” Ezen a közgyűlésen Szilvásy György lemondott, és az elnöki feladatokat Dr. Balázs Judit vette át.

Felügyelő szervünk a Somogy Megyei Főügyészség 1999-ben figyelmeztetett minket az egyesületi törvény pontosabb betartására, amely figyelmeztetés leglényegesebb pontja a tagdíjfizetés kötelezővé tétele volt: „Egyesületük csak akkor fejt ki törvényes működés, ha a jövőben a működéséhez szükséges vagyoni feltételeket – minimálisan tagdíjfizetéssel – biztosítja.” Tagdíjat tehát 2000. óta szedünk, amelynek összege igazán méltányos, az akkori évi 120 Ft-ról mostanra is csupán évi 500 Ft-ra emelkedett.

A 2000. év nyara óta személyemben új elnök került az egyesület élére. Legfőbb feladatomnak tekintettem – Alapszabályunk szellemében – az eluralkodó üzleti szemlélettel szemben Bélatelep üdülőhelyi hangulatának megőrzését, a kultúrált nyaralás minőségi feltételeinek a biztosítását. Célunknak megfelelően – főként az első években – a választmány egyes tagjaival rendszeresen látogattuk az Önkormányzat testületi üléseit, ahol részletekbe menően megismertük Fonyód helyzetét, problémáit, erőfeszítéseit, rövid és hosszú távú elképzeléseit. Alkalmunk adódott a különböző beállítottságú polgármesterek és eltérő összetételű testületek értékrendjének és munkamódszerének az összehasonlítására. Az üléseken rendszeresen felszólaltunk, és az esetenként felmerülő pénzközpontú, csak az azonnali anyagi hasznot szem előtt tartó szemlélettel szemben mindég a hosszú távú, a minőségi fejlődést előtérbe helyező álláspontot képviseltük. Nehéz felmérni, hogy erőfeszítéseink mennyire voltak sikeresek. Az adott pillanatban általában nem voltak „vevők” javaslatainkra, mégis az a meggyőződésem, hogy azok nem hangzottak el teljesen feleslegesen, hosszabb távon talán hatottak, és szerepük lehetett abban, hogy Bélatelep – bár nem tökéletesen, de – végülis mindég kielégítő módon működött. El kell ismerni, hogy a közterületek viszonylag rendezettek, a strandok ingyenesek, az adók mértéke nem haladja meg a balatoni átlagot, a telepen nem működik köznyugalmat zavaró intézmény és szórakozóhely.

Az évenkénti egyesületi közgyűlésre mindenkor meghívtam az éppen hivatalban lévő polgármestert, akik az esetek túlnyomó részében éltek is a lehetőséggel, és így a tagság közvetlenül mondhatta el véleményét, tehette fel kérdéseit, és első kézből kaphatott információkat. Ezen túlmenően az idény végén az Egyesület levélben fordult a polgármesterhez, amikor írásban is megismételtük a tagság felvetéseit és kéréseit. Mik voltak a legfontosabb kéréseink? Sok éven keresztül általános kívánság volt egy gyalogátkelőhely az 1. számú strandhoz (Báthori-utcai strand). Ezt a problémát végül mi magunk oldottuk meg, amikor 2005-ben az Egyesület saját költségén, 1 millió forintért létrehozta az átjárót. Kértük minden évben a hínár irtását – ez nem történt meg. Mint ahogy nem vágták le egyetlen évben sem a nádat, pedig azt a Balaton-törvény a nádas eltőzegesedésének megakadályozása céljából kötelezően előírja minden olyan télre, amikor a tó befagy. Nem történt meg – ismételt kérésünk ellenére sem – a strandokra benövő nádas kiigazítása sem. Hiába kértük a Wekerle utca portalanítását, több figyelem fordítását a mostohán kezelt 2. számú strandra, valamint a Kossuth-téri, Fonyód felé irányuló „árokparti” buszmegálló kiépítését, mert az ebben az állapotban veszélyes, és egyébként is méltatlan a városhoz. Tudjuk, hogy Fonyód az előző testületek hibájából erősen eladósodott, de ezek a hosszú évek óta felszínem tartott kérések a város költségvetése számára talán mégsem lennének túlságosan megterhelőek.

Még 2000-ben némileg véletlen folytán az Egyesület tudomására jutott, hogy az Önkormányzat értékesíteni kívánja (ráadásul mélyen értékén alul) a Báthori-strand melletti feltöltött területet, holott a törvények part menti részek parcellázását nem tették, és ma sem teszik lehetővé.

Figyelmeztetésünket az akkori polgármester figyelmen kívül hagyta, ezért kénytelenek voltunk pert indítani, amelyet 2002-ben jogerősen, másod fokon is megnyerünk. A perben minket kiválóan képviselő Dr. Lakatos Péter ügyvéd tagtársunk részére a bíróság 3 millió Ft perköltséget is megítélt, amelyet ő igen gáláns módon az Egyesületnek átengedett. Jelentős sikerünknek könyveljük el, hogy meg tudtunk menteni egy nagyon értékes területet a köz javára, és emellett még anyagi helyzetünket is megalapozhattuk. Ez a pénz tette lehetővé a már említett gyalogátkelőhely létesítését is.

Tagszervezet vagyunk a Balatonparti Fürdőegyesületek Szövetségében, amely szövetség nagyon elszánt (bár egyelőre nem igazán eredményes) harcot vív a víz-alapdíj, valamint a mértéktelenül megemelt szemétszállítási díj ellen. Meggyőződésem, hogy minden civil szervezetnek és az önkormányzatoknak is össze kellene fogniuk a közszolgáltató vállalatok monopol-helyzetének a letörésére.

Úgy érzem, hogy Egyesületünk, ha nem is a várt sikerrel, de mindég következetesen képviselte az üdülők és az állandó lakók érdekeit. Talán egyetlen terület van, amelyen nem sok eredményt tudunk felmutatni. Ez a terület a helyi kulturális élet felélénkítése. Voltak ugyan kezdeményezéseink, kisebb összegeket költöttünk is ilyen célokra, de ami a lényeg lett volna, egy pezsgő közösségi életet nem sikerült létrehoznunk. Talán majd a jövőben.

Jáky Miklós

 

Vélemény, hozzászólás?